swansong

"when you're sad and when you're lonely
and you haven't got a friend
just remember that death is not the end"

(bob dylan; nick cave)


***


éjfél elmúlt. a szobában
hárman vagyunk, azt hiszem.
ők csak árnyak. kavarognak.
borlehellet-mozgásukat
tudatomba átviszem.
s amíg ez lassan lezajlik,
már csak egy árny kavarog.
tompa lávalámpafényben
cigarettafüst vagyok.

(2005)

reménysugár

---------- coming soon ----------

kérdés

galambok gyülekeznek a feneketlen tó menti fák alatt. miért szállnak rá a fák ágaira, miért himbálóznak? miért? 

legyen a gépnek

nordman mondta, ugyan igyak már kávét este tízkor. a finnek isznak, mindig, minden mennyiségben. nordman kerouaci útról tért haza, kishazánkon, szlovákián, lengyelországon, litvánián, lettországon, észtországon át. "i'm going to kick estonian asses" -- mondta. ma, amikor beszéltünk, nem mondta, hogy habzó szájú, sajgó ülepű észtek üldözik, úgyhogy talán időben letett szándékáról. észtország után finnország, helsinki, turku, tampere, oulu, már vonattal, mert előtte autóval, kamionos kocsmák, motelek, autópálya-pihenők során; finnország pedig a pubok országa. nordman segített magyar dalszöveget szabni dallamra. quimby jó, mosogatni fogok, mi mást csinálhat az ember háromnegyed egykor, éhesen, megkukulva melegtől.

bozóttüzek amerikában.

szép emlékek erdélyben.

várakozások tatán.

szép remények pesten.

színes betűk.

döbbenet

nos, ilyet még nem éreztem. eljutottam odáig, hogy nem érzem magam kompetensnek a pilinszky-versek értelmezésében. zavarbaejtő; már csak azért is, mert pilinszky állt szakdolgozatom reflektorfényében. most, hónapokkal a szakdolgozat védése után, újra elolvastam néhány pilinszky-verset, és mélyen megérintettek -- de ennél többet egy szóval nem tudnék mondani róluk. sok pilinszky; valahogy nem lehet róla beszélnem. elmúlik ez?

illusztráció

teregesd szét a hét napjait egyetlen hatalmas lappá, jelöld rajta az angoltanár óráit és az órák helyszíneit, némelyik órához nagyobb (és esetleg lila) pöttyöt rajzolj, némelyik pöttyöt radírozd meg kissé, majd gyűrd össze a papírt, hogy a pontok a síkból a térbe kerüljenek, kösd össze a pontokat egy folyamatos vonallal, tegyél elemet az angoltanárba, és indítsd el a vonalon, jobbra-balra, le-föl, pontokon esetenként feleslegesen elidőzve, majd amint végigér az útján, gyűrd őt is bele a hatalmas galacsinba, és dobd ki a szemetesbe.

a következő héten kezdd újra az egészet.

a múlt héten optimistább voltam, a jövő héten is az leszek. 

forr a vér -- laikus sci-fi post

a nyilvánvaló pedagógiai és anyagi előnyök mellett van az angolóráknak egy különleges hozadéka is.

mivel időről időre meg kell küzdeni azzal a nehézséggel, hogy ha már akadozik a kommunikáció az angol nyelvű csatornán (és miért ne akadozna? azért járunk angolórára, hogy hosszadalmas finomhangolást végezzünk), akkor legalább a témát dzsesszesítsük fel, amennyire csak lehet. a jobb angol könyvek különösen rá vannak hangolódva erre a gondolatra, és időről időre meglepnek valami izgalmas ténnyel. ma például a marsutazásról tanultam. az ember utaztatása a vörös bolygóra már nem várat sokat magára. szaporodnak a marson emberi ketyerék, automata, mobil laboratórium ízlelgetik a bolygó felszínét, közben fejlesztgetik az űrrepülőket is; szóval a technikai gátakon lassan átcsap a tudomány cunamija (csak hogy a szezont a fazonnal). úgy tudom, 2011-ben akarják felküldeni az első embert a marsra. node addig még azért hosszabb az út, mint gondolnánk. a technikai gátra tornyosul ugyanis egy másik is: a biológiai (meg persze a szociális, sötöbö sötöbö).

hogy ha más nem (de igen), a vér. ismeretes az a jelenség, hogy némely magashegységekben a víz már 70 celsius fokon felforr. ez azért van, mert az atmoszferikus nyomás csökkenésével együtt jár a folyadékok forráspontjának a csökkenése is. ebből az következik (többek között), hogy a marson kóricáló ember vére testhőmérsékleten szinte azonnal forrni kezd. így pedig kényelmetlen dolog kutatómunkát végezni.

amikor efféle tudományos(-fantasztikus?) cikkeket olvasok, mindig felébred bennem a kétely, hogy nem vagyok-e mélységesen szakbarbár. annyi mindennel lehetne még foglalkozni az életben a present perfect megfelelő tálalásán vagy jókai mór izgalmassá tételén kívül (például). valahol a szekrény mélyén ott porosodnak a régi matek- és fizikakönyvek -- esetleg arra várva, hogy felfrissítsem az egykorvolt tudást, és elinduljak egy másik tudományos úton is?

ha kétszáz évig élhetnék, író lennék, építész és csillagász. (és esetleg villástargonca-vezető, mert az olyan izgalmasnak tűnik).

ez gáz de azért

...és a jól sikerült vacsora után a százholdas pagony lakói -- no és persze róbert gida -- a nagy asztal körül hátradőltek a székükön, és úgy dicsérték nyuszi káposzta-menüjét. kisvártatva azonban eluralkodott rajtuk egyfajta megmagyarázhatatlan hiányérzet: ez a remek alkalom nem teljes, hiányzik valami fontos. és ekkor hirtelen benyitott a késve érkező, hőn szeretett sárga mackó; épp akkor, amikor a népes társaság minden tagja ugyanabban a pillanatban a szép tavaszi levegőbe kiáltotta, ami a szívét nyomta:

- we need a poo!

... 

dolgaim között

ahogy körülnézek a szobában így a gép előtt ülve, kicsit mintha egymásra pakolták volna az időmet, ahogy kis koncentrációval nagy emlékeket idéz a dalí-kép (woman paranoic horse, így az aláírás), pilinszky kontemplatív füstkarikái három kis képecskén, három fehér törpe csillag-verssel, a kapcsolattal, a kettővel és a kétsorossal; mögöttem jókora bowie-poszter a hihetetlenül profi reality-koncertidényből, valahol előttem pedig cave néz farkasszemet az egykori objektívval, spiritusszal az egyik, körmére égett cigarettával a másik kezében; és itália, amint ott ülünk Ővele a piazza del campón, az örvénylő sienai főtéren, melynek közepéből az ég felé tör a torre del mangia; és itália, a firenzei útszéli templom sejtelmes csigalépcsője, és leonardo szimmetrikus embere; de várjunk, itt van még egy nagy lászló-kötet, két garcía márquez, a boszitól kapott egyiptomi lámpa, valamint a húgomtól kapott befelé égő gyertya, amelyet idestova másfél éve használok, alkalomkor.

csak egy kicsit felfüggesztettem a rutinszerű "dolgaim között levést".

önkifejezés ausztrál(?) kocsmadal segítségével

If the ocean was whisky,
And I was a duck,
I'd dive to the bottom
To get one sweet suck.

(rye whiskey; én nick cave-től ismerem)

gondolattemető*

óvakodj a fejre állított utcai véleménynyilvánító feliratoktól.

* © köbö 2003 boszi

rövid éjjeli gondolat-menedékhely

micsoda abszurd és tarthatatlan kijelentés az, hogy pénzért dolgozunk.

összegzés

ma három inget, négy pólót, két rövidnadrágot, egy övet, két pár zoknit és egy bőrkabátot nem vettem meg a jeans clubban.

bruttó

a tanterem, ahol hétfő reggelente órát tartok, bruttó húsz percnyire van álmokkal bélelt ágyamtól; ugyanis pontosan ennyivel órakezdés előtt riadtam ma fel, hogy ej-ej, néhány órával későbbre húztam vekkert, mintegy hétvégi üzemmódban. de meg lehet csinálni. tíz körmömmel fésülködtem, bevágtam a tegnapi maradék kávét a mikróba, felszürcsöltem, sőt út közben még egy banánt is elrágcsáltam. az órakezdés percében már a metrónál voltam, és nem is futottam. eddig nettó húsz perc. a mozgólépcsőn, mint soha máskor, vörös-tengerként nyílt meg előttem az utazóközönség álmos tömege, a metró egyből jött, a három megálló alatt még az óratervemet is átfutottam. az alagútból való feljutás már közel sem volt olyan bibliai, de azért egész gyorsan kiértem a fényre. a csoportom a folyosón várakozott, én röpítettem a kulcsot a zárba, és a következő két percben már azt magyaráztam, hogy occupation. alig tíz percet késtem.

és büszkeség tölt el, hogy nem pánikoltam, nem kapkodtam (annyira), és hogy az órát is rendes ritmusban meg tudtam tartani. mi több, így aztán tényleg rendesen ki tudtam aludni a tegnapi margit-szigeti tatai before-partyt, amitől hirtelen sokkal közelebb került hozzám a nyár és az, amit igazán szeretnék csinálni az életben, és sokkal távolabb az, amit mostanában csinálok.

pletykák

napok óta gimnáziumokon szörfözöm a neten -- annyi van, mint égen a csillag (és én csak a budapestieket nézem). ha szerencsém van, talán szeptembertől... de kopp kopp kopp. gyűjtöm a tippeket, élményeket, hova érdemes önéletrajzot küldeni; van is már jópár célpontom.

emlékszem, anno azért jó érzés volt belegondolni, hogy micsoda nagy múltú suiba járok (idén százötven éves, megyek is szombaton nagy berzsenyis találkozni). jó érzés most is. az utóbbi évek, hónapok friss élménye viszont, hogy van egy pár ilyen iskola. például a toldy, a budai roxfort. vagy az eötvös, a madách. vagy még sötöbö. szép kis kör -- habár nem csak arra érdemes rápörögni, hogy milyen régóta van együtt egy iskola, hanem hogy most milyen falai között létezni. na, és ebben segítenek sokat a pletykák.

hm. bizonyos értelemben a pletykáktól forog a világ.

nahát nahát

hasonlít valamennyire johnny cash-re,

cash és pullman valamennyire ted hughesra,

ám a fent említettek egyáltalán nem bill gatesre.

"ez muncaſ vilagbele"

-- így a hbk. a világról, ahol dolgozni kell, következésképp küzdeni. hadd alkalmazom most ezen gyönyörű megfogalmazást magamra, minél kevesebb pátosszal, ha lehet. valahogy átfolytam a hétközi pezsgőzések, a vizsgák és a hosszadalmas "killing time" korszakából a munkakorszakba; szinte észrevétlenül. nem lettem más ember, így tapasztalom, csak most nem a téóra rohangálok különböző kellemes elintéznivalókkal, hanem az otpbe magánnyugdíjpénztáras papírral (a múlt héten úgy belerúgtam néhányszor ebbe a szóba, hogy végül nagyon csúnya lett), és más egyéb (például adminisztrációs...) finomságokkal, ami a nagy-, dőlt- és aláhúzott betűs ÉLETtel jár. de azért mégis kicsit hirtelen ez az egész. három hónapja, könyékig a záróvizsgákban, ha valaki azt mondta, hogy "szja", hát visszaköszöntem neki. most pedig egy adónemet jelent a szja, adót, amit még sosem fizettem úgy igaziból. mert pölö áfát mindenki fizet, dehát az nem az igazi, nem elég felnőttes, nagybetűs; a szja az az. meg a tébé. hát ez sem a tébécé "tilos az á..."-változata már. dolgozom, tanítok, sokat, és többet is fogok, és aztán majd nemcsak angolt, mint most, hanem majd magyart is, és aztán külföld, vagy külföldkülföld, aztán vissza, és addigra majd meglátom, hogyan tovább. ez a dolgok laza rendje most, erre fűzök föl minden egyéb szálat. mint például a lakást, ami csöppet bizonytalannak tűnik bár, de csöppet sem lehetetlennek.

benne a munkás világban; úgy tűnik azonban, hogy -- legalábbis egyelőre -- nem tudok/akarok lemondani olyan attríbútumaimról, mint a lego, vagy például nick cave koncertjének látogatása (amennyiben elérhető). az utóbbinak már örvendeztem itten, az előbbinek a következő postban fogok, egy kis képgalériával. és ha már halotti beszéddel kezdtem, miért ne zárjam egyik kedvenc tom waits-dalommal*.

"i don't wanna grow up"

* hbk és tw -- nemnem, nincs összefüggés. tényleg.

porszívó

tervezgetem nagy hajrában a két óra múlva kezdődő angolórámat, s közben ilyeneket dekódolok a háttérmjúzik nick-lazarusból:

"i feel like a vacuum-cleaner. a complete sucker."*

mindenesetre frappáns.

éreztem ilyet én is mostanában, csak nem sikerült ily plasztikusan megfogalmazni.

várom már azt a pecsa május huszonhatodikát.

* nick cave and the bad seeds - we call upon the author, 2008

ma csak ennyi telik tőlem

- hogyan kiált föl az amerikai bevándorlási hivatal magyar származású munkatársa, amikor kiderül, hogy az utóbbi hónapokban a bevándorlási kérelemért folyamodó ben nevű ügyfeleknek valójában ábel a keresztneve?

- ???

- ábel a rengeteg ben!

amorkinak szeretettel. és tamási áronnak.

jaj jaj szaporodnak a "hulyevicc" címkéjű postok. 

fiókmélyről

hogy kerültünk ide? ajtók, terek, folyosók... most eszmélek rá, hol is vagyunk. egy épület, egy kastély, egy labirintus... hol is vagyunk?

minden, amit érzünk: kétség. fogom kezed, vonlak, ráncigállak, s te jössz készségesen. folyosóról folyosóra sodródunk -- sodor egy erő, valami, ami a homályos kétségek mélyéről fakad.

minden, amit hallunk: visszhang. visszhangzik lépteink emléke a kövön, és visszhangoznak rég elsüllyedt dallamok. az őrült élet egy tehetetlen zongorát püföl, hogy omlik le remegő tudatunkról a vakolat.

minden, amit látunk: homály, melyen átszűrődnek árnyak, képek. hosszú ujjak nyúlnak rejtelmesen felénk az áttetsző falak mögül. most meglátjuk a zongoristát. ránk emeli tekintetét. lassan. a zene abbamarad. eszelős tekintet, nem tudunk kitérni előle. lenyűgöz, és belénk furakodik. a zongorista feláll, és irdatlan ütést mér a csontfehér billentyűzetre. megremeg alattunk a talaj, a homályfalak végigrepednek, eddig láthatatlan csillámok ereszkednek alá a mennyezetről. állunk letaglózva.

a zongorista most egy újabb ütést mér a klaviatúrára, mire leomlanak falak, és láthatóvá válik a végtelen hangversenyterem, a gigantikus zongora. a hideg szemű zongorista. most megint minket céloz tekintetével, pupillája jeget lövell. még mielőtt megvakulunk, látjuk az utolsó küzdelmet az ordító hangszerrel. még látjuk, mint válnak a hanghullámok véres cafatokká, ahogy a rezignáció utolsó sóhaját is kiüti belőlünk a kegyetlen művész.

a kastély, a labirintus azután összeomlott, maga alá temetve minden kétséget, minden homályt és minden visszhangot.

pakolásztam, és előkerült ez a fecni még régről. feltehetőleg bowie, cave, ady, bartók, kafka akkori együttes hatása.