swansong

"when you're sad and when you're lonely
and you haven't got a friend
just remember that death is not the end"

(bob dylan; nick cave)


***


éjfél elmúlt. a szobában
hárman vagyunk, azt hiszem.
ők csak árnyak. kavarognak.
borlehellet-mozgásukat
tudatomba átviszem.
s amíg ez lassan lezajlik,
már csak egy árny kavarog.
tompa lávalámpafényben
cigarettafüst vagyok.

(2005)

reménysugár

---------- coming soon ----------

tom waits tour

vajon nem TOM WAITS a világ egyik legzseniálisabb előadóművésze?

remélem, a csillagok állása megengedi, hogy eljusson kis kontinensünkre is.

industrial disease

jéghideg és érzékeny (időnként érzéki). gitárok és alumíniumdarabok. precíz káosz. neubauten.

másodszor voltam az a38-on. először akkor, amikor a kosheen második albumát népszerűsítette a hajón. remek miliő, csövek mindenfelé, és a teltház majdnem garantált, mivel a hajó bendője nem túl nagy. az einstürzende neubauten is megtöltötte faltól falig.

szuggesztív kezdés, majd inkább kontemplatív, mint dinamikus szerzemények, sok feszültség és irónia. blixa bargeld mint valami tanító állt a színpadon, és a világról tanított; a világról, amit rajta mostak át. (dehát néhány bunkó nem figyelt; nem is értem. de ezt csak zárójelben.) tehát blixa tanított, méghozzá folyamatos, fanyar humorral: az iróniához hozzátartozott az is, hogy rendesen három-négy dal (dal?) után tartott egy reklámszünetet, ahol hol a neubauten egyediségét, hol a neubauten közelmúltban (két napja) kiadott extraritka korongjait, hol az együttes mobil cd-gyárát kommercializálta. "like it or not, we need to do this" -- fogalmazott valahogy így. nem szabadott tehát ellebegnünk a talapzatról; blixa egy-egy rideg gesztussal minduntalan visszarántott.

pedig lebegésre volt alkalom bőven. ki gondolná, mi mindent elő lehet varázsolni néhány acélkorongból, vasláncból, alumíniumtörmelékből, fúrógépből, műanyag flakonból, ipari satöbbiből. "unalmas" hangszerek is voltak: gitárok, cintányér, szintetizátor (és két apple laptop), de ezek is csak félig unalmasak, nem lévén például egy darab bund sem az egyik basszusgitáron. a két bejegyzéssel korábban megmutatott kedvenc ketyerémet is használták a színpadon. és milyen szépen is csilingel egy brutális ipari daráló, ha értő kéz nyúl hozzá.

fura hagszerek, fura zenelények. a nagydarab, hosszú hajú, gazdagon tetovált, és szintén gazdag ornamentikájú inget viselő basszusgitáros egy-egy keményebb akkordözön után szinte belebújt a húrok közé. és valamiért végig gérard depardieure emlékeztetett. a másik gitáros pedig thom yorke-ra; ő is csinált néhány virtuóz dolgot. hátul, a szintinél, valamint mellette, az ütősöknél két nyolcvanas évekből visszamaradt hajviseletű guru állt (egyikük auf budapest egyébként). s volt még egy mindenes tag is, aki mindig valami más ketyerét püfölt, morzsolt, huzigált, borított; mikor hogy. róla benigni ugrott be, de ez már picit messzi asszociáció. középen pedig az éjsötét öltözetű blixa, a bad seeds egykori őrült gitárosa, aki úgy sikolt, hogy megáll az emberben az ütő.

és majdnem végül a dalok. nem teljesen készületlenül mentem, a kettővel lentebb említett ende neu-t és silence is sexy-t már korábban magamévá tettem (az utóbbiról játszottak is rendesen, pl. a sabrinát, a heaven is of honey-t, a die befindlichkeit des landes-t és a zseniális alles-t (ami berlinről szól, blixa szerint). volt néhány dal a 2006-os perpetuum mobile-ről és néhány korábbi (néha egész korai) albumról. és persze a vadiúj alles wieder offen-ről. ez utóbbiról a weil weil weil és a let's do it a dada jött be leginkább. blixa bargeldet sokáig csak nick cave háttrénekeseként és gitárosaként ismertem, pedig van olyan erőteljes frontember, mint az ausztrál zseni.

és most végül. az utolsó dal (youme & meyou) előtt blixa becipelt egy fekete zsákot tele kártyákkal, s innentől mintha valami angolórán ülnék (állnék): take three and don't show it to the others. mindenkinek azt kellett csinálnia a színpadon, ami éppen a kártyáján állt. így aztán a basszusos dobolt, majd mindenfelé alumíniumtörmelék-kereszteket ragasztgatott szigszalaggal; a másik gitáros is dobolt, miközben síri hangon vinnyogott a mikrofonba; a mindenes a darálógépet simogatta, a szintetizátoros zöldséget evett és pakolt a mikrofonállványokra, a dobos a gitárt vette kezelésbe, blixa pedig egy ölnyi alumíniumot kezdett egyenként a földre csorgatni. ők is jól szórakoztak, mi is.

szóval jó volt. jöjjenek még.

(was ist ist. ezt nem játszották, de érdemes megtekinteni.)

költészetnap!

boldog születésnapot, József Attila!

(2006: józsef attila; 2007: lator lászló, 2008...)

Határ Győző: Elmehábor

csészédből a kávé kiloccsan
elnézem a kezed remegését:
így illant el izom- és szellemerő --
elmédből az épség és a szépség
lesznek majd akik emlékeikből
akik szívükből számkivetnek
ne törődj vele hogy elborult:
elborult elmével is szeretlek

mert én ma is: úgy tartogatlak
aki nekem te mindig is voltál
élő klenódium -- felnyílóban
a szentségtartó szárnyasoltár
szerelemnek fél évszázada
egyenként-édes ötven éve
te a rettegett kirekesztésnek
elejtésnek nem leszel kitéve

nekem így is: vagy aki voltál
emlékeimben ki betölti vágyam
még az Elfekvő ágybörtönében
is: bilincsbe verve a vaságyon
tán elképzeled: vagy -- élsz mozogsz
álmodban régi táncodat lejted
de nyomban vak csend a telefonban:
mi volt mikor volt elfelejted

az őzet ízenként így falja fel
az óriáskígyó elmehábor
a szürke kéreg borulatán át a
múlt tenger gyertyája nem világol
lesznek majd akik emlékeikből
akik szívükből számkivetnek
ne törődj vele hogy elborult:
elborult elmével is szeretlek

legokiállítás a duna plazában

annyi emléket felidézett, hogy időnként szinte elérzékenyültem. minden kritika nélkül: lego lego lego!

ez volt az egyik kedvencem a legoprospektusból.	egy igazi űrbázis.
stop ez a daru!	a lánchíd. 1:1-ben is szeretném legóból!
volt itt minden. a sikló.	a háttérben tessék megfigyelni a combino-hernyónkat.
az egyik azok közül, amelyeket haza akartam vinni.

la chiesa dell'autostrada

még 2006-os toszkán félévem elején beatrice elvitt a "la chiesa dell'autostrada" nevű templomba, amely a firenze környéki forgalmas autóutak egyike mentén található, és giovanni michelucci tervezte. az ő nevéhez fűződik a híres firenzei pályaudvar, a santa maria novella megtervezése is.

az előző post egyik kommentje postmodernystkáé (Marláé) volt, aki rákérdezett, honnan a blog jelen dizájnja. hát a templomban készített egyik fényképről (amint azt a következő kommentben ki is fejtettem). nagyon különös, modern építmény ez a templom, hatalmas belső terekkel, ferde tartóoszlopokkal, különféle kőburkolatokkal, sok üveggel és fantasztikus fényekkel és akusztikával. különösen izgalmas volt a tört-festett üvegből készült hatalmas jézus-ábrázolás az oltár fölött.

most csináltam egy kis galériát erről a fantasztikus építményről. már korábban is akartam, csak most volt kellően semmi időm a megvalósításra. (katt a képre!)

Eszmélet

Hát újra előkerült ez a vers. És ez az arc, ez a hang.

Inland Empire

Láttam az új Lynch-filmet. Voltak benne nyuszifejű emberek, lengyelek, kattant arcok, időben és térben ugrások, némi vér, csavarhúzó, sokok nőkök, Locomotion és Jeremy Irons.

Amikor az ember beül egy Lynchre, és már látott előtte néhányat, némi várakozással tekint az elkövetkezendő órák felé. Nem vagyok túlművelt a Maistro (kopirájt Wotan úr) művészetét illetően: Lost Highway és Mulholland Drive többször is (ezeket nagyon szeretem), a Wild at Heart-hoz is kétszer volt szerencsém, bár másodjára már nem emlékeztem rögtön, hogy ezt a filmet én már láttam; a Twin Peaksig még nem jutottam el (csak a zenéjéig: Badalamenti, ah.), az Eraserhead megvan itthon, de nem vitt még rá a lélek, hogy megnézzem. A Dűnéből pedig láttam úgy háromszor fél órát, de mindannyiszor belealudtam (de ciki). És akkor itt van most ez az Inland Empire.

Nem rövid darab: három óra tömény képözön, szenzációsan adagolva. Az órámra csak egyszer néztem rá, akkor sem láttam, mert állati sötét volt filmben, moziban. Van némi Lynch-rutinom: figyeltem rendesen, de nem a sztorira, hanem a jelenetek, szereplők, képek, hangok, zenék, fények bonyolult összjátékára; khm, kompozíciójára.

De végül valami sztori is körvonalazódott, méghozzá két fő szálon. Van a hollywoodi szál, a sikeres színésznő, díszletek, kamerák és kollégák: a tökéletesen brit Jeremy Irons egészen lehengerlő, a tökéletesen amerikai környezetben pedig végképp. Ezt is olyan jól csinálja Lynch, a kultúrák, nyelvek (accents?) finom találkoztatását. De sokszor durva a kontraszt, és itt lép be a másik szál: a lengyel. Hirtelen váltások a kelet-európai közegbe, más normák közé. És egyszercsak a képek, hangulatok is európaiakká válnak; mondhatni, a film egy része európai, Lynch rendezésének egy része európai. A két szál persze millió ponton érintkezik egymással, sőt egy-egy szál egyik végén Hollywood, a másikon Varsó van, és fordítva. Nem is beszélve a főszereplő nőről, aki az egész gabaly közepében szenved, talán valamennyire eszét és identitását vesztve. (Egyébként a szőke ciklon Laura Dern már a Wild at Heart című rendkívül hangulatos road movie-ban is szerepelt, Nicholas Cage oldalán.)

Szálak és mellékszálak, Film a filmben, és az is a filmben, elidegenedés, amikor jelenetvégen a hajléktalanok felállnak a kamera előtt és elsétálnak, sokkoló, hogy a szerepe szerint leszúrt színésznő ott marad fekve a kamera előtt, és csak nagy sokára tápászkodik fel... komoly játékok ezek. És komolytalanok: Lynch egyik erőssége a geg. A legkacifántosabb sztori közepén jön valami egyszerű poén, és leesem a székről nevettemben. Például a "used girls" locomotion-tánca és koreográfiája.

És vannak a komoly viccek, a nyúlemberek, akik a tévében mondanak valami banális és hétköznapi dolgot, és közönségnevetést hallani; mi, az avatatlan igazi közönség pedig csak legfeljebb kínosan vigyorgunk, mert a poénközösségen kívül állunk, semmi előzményt nem kaptunk a nyuszikhoz; azazhogy egyet: egy szép, zokogó lengyel lányt, aki valamiért le nem veszi a szemét a képernyőről...

Tömény film, még így, műkedvelőként is rengetget tudnék még róla írni. De a végén is inkább személyesre veszem: múlt szerda este óta, mikor a filmet láttam, NIN-t hallgatok egyfolytában. Passzol.

Szabó Magda (1917-2007)

elhunyt. ma délután négykor, olvasás közben.

tavaly, május 12-én belenéztem a Petőfi Irodalmi Múzeum Újhold-maratonjába, ahol rajta kívül még Lengyel Balázst is láthattam, hallhattam. Nem zárójelben, ő is elment azóta, ez év februárjában. Szabó Magda hangja nagyon emlékezetes maradt arról az estéről: egy végtelenül erős személyiség szigorú szavait hallhattuk, és olyanfajta erőt érezhettünk, amely nekünk is nagyon sokat kölcsönzött magából.

szintén tavaly, a comeniusos toscanában meglátogatott Marla, és elhozta nekem ajándékba a Für Elise-t, amit azonnyomban ki is olvastam; ez volt az első olvasmányélményem Szabó Magdától. a letehetetlen könyveim között tartom számon, a Márquezek és a Szerb Antalok mellett.

második olvasmányélményem az Abigél, holnaputáni vizsgatanításom témája. két órát fogok vele foglalkozni (utána véget ér a tangyak); de a bevezető szakaszt, a szerzőről szólót, jócskán át kell majd alakítanom.

szeretem az Abigélt is, nagyon. és minél inkább mélyebbre ásom benne "hivatalból", annál inkább. elképesztő, hogy elolvasod figyelmesen a legelső mondatot, és ott van körülötted minden: a második világháború fegyverei, a nélkülözés, az otthontól való elszakadás, az elkeseredés, és ott az élet is. és onnantól, akár a Für Elise esetében, itt sincs megállás.

nyugodjék békében.

***

az előző bejegyzést nem folytatom, amiért elnézést kérek.

egyre kevésbé vagyok képes elviselni

Pilinszky János

Ékszer

Remekbe készűlt, ovális tükörben
nézi magát az antilop.
Nyakában drágakő.

Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.
Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,
mi majd szülünk, születünk, meghalunk.

Ilyesféléket susogunk neki,
az őrületben élő antilopnak.

egyik kedvenc versem G. István Lásztótól

G. István László

Osztják asszony

Mosdani indult. A faggyúszag
a hótól felizzott, gőzölgő
bőre a szőrmék alól is más
bőrre éhezett, az ég mintha a földből
szikrázna, állathúgynyom sárgája,
tükörnap, rálépett, talpával
vétkezett. Az emberétől meleget
sose várt, dohánybarna kezén
kesztyűt formált a bőr, simogatása
perzselt, de enni nem adott --
metélte az időt, amit mellette tölt el,
ahogy leöli az állatot, kikészíti késsel,
felszerszámoz, nyári sátrat épít, mintha
lovat adott volna mellé az élet,
sarat szolgálni, mint majd amivé lesz,
betapasztani a tapasztalatot.
Mosdani indult. Lúdbőröző nyakán
jégcsík a piszok. Le kellene mosni
minden éjjelt, nedvet, ami ráfagyott.
Ahova néz, a fabódék előtt
a sok tisztulni vágyó arc felidézhetetlen,
bőrüket tovább hasítja a reggel,
szemük, mint a perje, széltől szaggatott.

csendélet

konyhai használatra, valszeg jelentős hibafaktorral (pl. teljesen indokolatlanul archaizálgatok), hirtelen le(nyers)fordítottam néhány Hughes-verset. egyet ide is bemásolok.

Csendélet

Az előbukkanó kő zsugori

A széllel. Összehordván semmiségeit,
Engedvén a szelet ujjai közt futni,
Halálos hiányt színlel.
Még a grimasza is üres,
Melyen szemölcsként nőnek a tenger méhének kvarckavicsai.

Azt hiszi, bért nem fizet,
Terpeszkedvén a nap nyári elszámolásán.
Esőben örvendezve sugárzik sötéten,
Mintha valakit is érdekelne.
Hasonlóképp, a havat is jól bírja.

Éberen, kis veszteséggel és nyomon követve
A bolygók légytáncát,
A táj nyugovóra készülvén,
Magát már a célba helyezi;
Figyelmen kívül hagyva ezt a másikat, ezt a hangát,
Amely rázkódik, mint a halál fenyegetésétől,
A nyári tőzeg felszálló melegében,
És amelyben -- amint feltölti az ereket,
A kék bármely ismert neve
Tönkrezúzódna -- szunnyad, újraépülvén,

A tenger teremtője.

extraordinary delicate beauty

kutatunk, kutatunk; elvégre zöld ágra kell vergődni végre ezzel a szakdolgozattal. és miket találunk kutakodás közben!

Ted Hughes 1998-ban meghalt. Elaine Feinstein alig ért haza a temetésről, csörög a telefonja, iksz kiadótól keresik, hogy nem vállalná-e el Ted életrajzának megírását. néhány hónapi szabódás után elvállalja. a könyv (Ted Hughes: The Life of a Poet) 2001-ben jelent meg. a 202. oldalon sűrű háromnegyed oldalt találtam Pilinszkyről.

Tehát.
"A jegyzetembe nézek, és idézem:"

"Meanwhile, Hughes was working on his introduction to the poems of the Hungarian János Pilinszky. During his visit to London there was a visit in Olwyn's [Ted testvére---roltheker] house where I met Pilinszky for the first time. He had a face of extraordinary delicate beauty [kiem. tőlem---roltheker]; his skin was almost translucent as if his spirit illuminated it from inside. Hughes explained genially, 'Nous sommes tous en français.' Hughes could handle the language well enough, although he did not have Olwyn's Parisian accent, and -- as always -- his presence filled the room even though Pilinszky did most of the talking."

hát hát.

(Pilinszky János, Ted Hughes, Elaine Feinstein)

és még egy mai. a fentiekhez kissé lazán kapcsolódva megjegyzem, hogy a Sylvia Plath-filmhez, bár nagyon terveztem megnézni, kicsit kevésbé van kedvem, mióta láttam ezt a youtube-on. se a Lady Lazarus-ról, se a Hawk in the Rain-ről, de még a Fulbright Scholars-ról sem ugranak be ilyen képek. ráadásul a (James Bond-ként amúgy remek) Daniel Craig helyett is találhattak volna egy megfelelőbb arcot, mondjuk Bill Pullmann-t, aki nemcsak jobban hasonlít Ted Hughes-ra, hanem magasabb is, ami kifejezetten előny, ha valaki a két centi híján 2 m (!) magas bikaszelídítő költőt szeretné eljátszani. de a kamera biztos csodákra képes -- -- --

the conversation of the Jews

kapcsoskönyvhetnékem van. tessék, az angol irodalomtörténet egyik -- szerintem -- legjobb, de bizonyosan az egyik leghíresebb verse a 17. századból:

Andrew Marvell:

To His Coy Mistress

 

Had we but world enough, and time,
This coyness, lady, were no crime.
We would sit down and think which way
To walk, and pass our long love's day;
Thou by the Indian Ganges' side
Shouldst rubies find; I by the tide
Of Humber would complain. I would
Love you ten years before the Flood;
And you should, if you please, refuse
Till the conversion of the Jews.
My vegetable love should grow
Vaster than empires, and more slow.
An hundred years should go to praise
Thine eyes, and on thy forehead gaze;
Two hundred to adore each breast,
But thirty thousand to the rest;
An age at least to every part,
And the last age should show your heart.
For, lady, you deserve this state,
Nor would I love at lower rate.

But at my back I always hear
Time's winged chariot hurrying near;
And yonder all before us lie
Deserts of vast eternity.
Thy beauty shall no more be found,
Nor, in thy marble vault, shall sound
My echoing song; then worms shall try
That long preserv'd virginity,
And your quaint honour turn to dust,
And into ashes all my lust.
The grave's a fine and private place,
But none I think do there embrace.

Now therefore, while the youthful hue
Sits on thy skin like morning dew,
And while thy willing soul transpires
At every pore with instant fires,
Now let us sport us while we may;
And now, like am'rous birds of prey,
Rather at once our time devour,
Than languish in his slow-chapp'd power.
Let us roll all our strength, and all
Our sweetness, up into one ball;
And tear our pleasures with rough strife
Thorough the iron gates of life.
Thus, though we cannot make our sun
Stand still, yet we will make him run.

emlékszem egy sztoritöredékre ezzel kapcsolatban: asszem Marlával tanultunk éppen irodalom szigorlatra, amikor természetesen előkerült Marvell, és én nagyképűen, hogy én aztán mindent tudok, elkezdtem idézni belőle egy részletet:

"And you should, if you please, refuse
Till the conversation of the Jews."

hát így lett a zsidók áttéréséből a zsidók beszélgetése...

(aztán lehet, hogy az egész tökre nem is így volt, de egy biztos: hogy egyszer összekevertem a conversiont a conversation-nel, az száz...)

ARC

voltam ma húgommal ARC-on. kevesebb fifika, mint előző években, sok keserűség, nyomasztó hangulatok erre-arra. volt egy-két különösen szellemes, néhány nagyon dekoratív, egy két igazán ütős is. egy ilyet, egy rémisztőt, egy utópisztikusat, egy mérsékelten megdöbbentőt alább megörökítek a blogon is. szenzációsak voltak a telefonfülkék! húgommal közös kedvencnek a dzsungelfülkét szavaztuk meg, bár a kastélyfülke és a discofülke is woow. tessék, kérem, interaktív múzeum, ilyet akarunk, nem vitrineket és hét méter távolságot. még az Uffiziben is belebotlottunk egy izgő-mozgó szkeptikai-optikai Leonardo-kiállításba (vicces is lett volna, ha nem; ott még a csapból is...); miért nincs ilyen több?

na és akkor mérsékelt döbb.

["Anyú! Elmentem szánkózni. Azt mondták a tévében, ma nem lesz homokvihar."]

pillanatnyi olvasmányélmény

"Fillér Joachim karmesternél azokban a hónapokban a rendellenesség néhány jelét többen észrevették. Mozart g-moll szimfóniá-ját negyven bőgőre írta át, és a decemberi hangversenyen a mű előadását meg is kísérelte. A közönség az első ütemeknél meghökkent, néhányan nevetni kezdtek, egyesek a fülüket befogták, és távozni akartak. Mikor a kontrabasszus tovább dünnyögött, voltak, akik a dobogóra fölmentek, és az egészet kikérték maguknak, tiltakoztak, és a karmestert felelősségre vonták. Fillér Joachim azonban feltűnő elmélyedéssel tovább vezényelt, mire a megdühödött hallgatók a karmestert megverték, a bőgőket pedig összetörték. Erről az esetről akkor sokat beszéltek, sőt írtak is."

(részlet Hamvas Béla Karnevál című művéből)

DH4.0 és sörkeresztség

mert ki kell művelődni Bruce Willisből, ha már annyi apropó adott, amennyi a Varjú előtt vázoltatott. és mert kinyilatkoztatott, hogy drágán add a még drágább, de valójában mindig drága, sőt most a ledrágább életed, Bruce jött, és lenyomta az amerikai szájberantikrisztust (bár a magyar szinkronban módszeresen ragaszkodtak a [kiber] kiejtéshez, de ez nekem nem tecc). a story so straightforward, klisék tömkelegével, szétlövés előtti macho-mondatokkal (amelyek Juice '94-es "Ezékiel..."-e óta tökéletesen súlytalanok), feledhető karakterekkel -- ami azért az előző, jeremyironsos és samuelljacksonos DH-ról nem mondható el --, és valami borzongató, precíz kék ridegséggel, ami a filmet inkább eltávolítja, mint közelebb hozza. de ugyanakkor a a DH4.0 paródia is, nem is lehet egy kultikus sorozathoz máshogy hitelesen odacsapni egy negyedik részt. (a Terminator 3-ban is az volt a kedvenc részem, amikor Schwarzenegger a "szükségem van a ruhádra..."-szöveget egy vetkőzőművésznek nyomja, az elmaradhatatlan, kemény napszemüveg pedig egy Elton John-os rózsaszín csillagcsoda volt.) mintha a McClane karakter is unná már, hogy újra őt küldik a világ ellen, és ezért megmutatja, hogy a képzeletnek valóban nincsenek határai. a film rövid úton átmegy computergame-be, csavaros megoldásokkal, kinek jutna ugyebár eszébe helikoptert tűzcsappal eltéríteni (s persze ez nem az a film, amelyikben fenn kell akadni olyan apró részleteken, hogy a tűzcsapok csak úgy rendelkezésre állnak autók számára helikopter eltérítésére, vagy hogy egy amerikai vadászpilóta készséggel ronggyá rakétáz egy autókkal zsúfolt viaduktot a Keleti Parton, ha éppen egy kamion hatástalanítására kap parancsot... ezek inkább viccesek itt.) szóval a filmnek megbocsátható minden hibája a nosztalgikus értéke miatt.

s film után sörözés. egyre merészebben iszom sört azóta, hogy Ő majd' egy hónapja rábeszélt a barna sörre (jaj ha most itt lehetett volna...!), mint étvágycsillapítóra, és én, mint egy jó gyerek, nem is iszom mást, mint barna sört. tegnap egy egész litert. (meg is lett a hatása, amit ugyanilyen mennyiségű bor nem produkálna; hajnali fél ötkor még forgott velem a Firenze-zászlóm.) és jól esett. és megtudtam, hogy Vester is, aki később csatlakozott hozzánk, nagy filmszakértő, hogy egy rakás filmet meg kell néznünk a közeljövőben, hogy hozzám hasonlóan Túró sincs megkeresztelve, amin Léna on the spot segített, ujjait lazán a sörbe mártva keresztet rajzolván előbb az én homlokomra, majd Túróéra, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Ámen.

Varjúvers

amíg nincs kapcsos könyvem, ide másolom kedvenc verseimet. most egy Hughes-t (lesz még egy pár, úgy sejtem).

TED HUGHES

That Moment

When the pistol muzzle oozing blue vapour
Was lifted away
Like a cigarette lifted from an ashtray

And the only face left in the world
Lay broken
Between hands that relaxed, being too late

And the trees closed forever
And the streets closed forever

And the body lay on the gravel
Of the abadonded world
Among abadonded utilities
Exposed to infinity forever

Crow had to start searching for something to eat.

megjegyzés: megtaláltam ennek a versnek egyik magyar fordítását, amely oly zseniálisan redukálta a That Moment minden nyersességét, kegyetlenségét, hogy egy időre megint elment a kedvem a versfordításoktól. az utolsó sor, a száraz kényszer magyar fordításban: "Akkor a Varjú némi ennivaló után nézett", amiből csak az esszencia, a kényszer hiányzik. mindenesetre én sem biztos hogy tudom, hogyan lehetne pontosan, de élvezhetően visszaadni.

Royal with cheese

Arnold Schwarzenegger... nem. Sylvester Stallone? á. Bruce Willis! na igen, ő. a klasszikus Hollywood-i triumvirek egyetlen elviselhető tagja. derült ki tegnap, többek között. persze az alapapropó a Die Hard 4, melynek megtekintését szombaton határoztuk el Lénával és Sylannával a Sark Kertben (mielőtt két véreb az embertömegben egymásnak ugrott, és az egyik félig letépte a másik egyik fülét, és minden csupa vér lett, Sylanna farmerja is. ronda ügy.) az al-apropó pedig a Pulp Ficton, talán a legnagyobb '90s cultmovie, amit azonban Sylanna még nem látott. tegnap aztán mégis. akkurátus vacsora Lénával, Sylannával és Vesterrel, Sylannáéknál, méterekre Nemes Nagy Ágnes egykori lépteitől, borral, utána mozi.

ragaszkodtunk a magyar szinkronhoz, mert ennél a filmnél különösen jól sikerült, mindenkinek a hangja telibe talált, Dörner Györgytől (Butch) Kránitz Lajoson (Wallance) és Tahi Tóth Lászlón (Wolf) át Gesztesi Károlyig (Jimmy). és a sokadik nézés után még mindig találtunk néhány izgalmas motvívumot, vagy részletet, amit eddig ignoráltunk. például Vincent ugyanazt a magazint olvassa Butch lakása vécéjén, mint amit a kávézóban. és igazolódni láttunk néhány korábbi megfigyelést. például, hogy ha Vincent vécére megy, akkor az mindig balsejtelmű (Mia overdose, Butch visszatérése a sokat látott óráért, Pumpkin és Honey Bunny étteremkalandja). vagy hogy az ominózus, a világító valamit rejtő táska kódja 666, ráadásul Wallance-hoz tartozik, ráadásul ellopták, s ez mind érdekes asszociációkat szülhet. és Sylanna, aki most látta először a filmet, felfedezte, hogy mikor Butch visszatér a lakásába az óráért, az utcán már ott áll Vincent piros kocsija; ezt eddig még egyikünk sem szúrta ki. s így máris indokolható dramaturgiailag, hogy miért követi lopakodó Butch-ot a kamera a Hondától a lakásig egy csomó kerten keresztül. vagy ott van a Zed-es jelenetben a Béna, akinek szerepéről Mihaillal évekig filóztunk. nos, szerintem még most sincsen semmi központi szerepe a szadomazo-ruhába bugyolált, csak vinnyogni tudó alaknak, cselekedni képtelen; viszont remekül jelképezi azt, ami Butch mögött zajlik a hátsó szobában. szóval ő is a bonyolult szimbolika része. Tarantino zseniális. a Ponyvaregény pedig örök.

vajon a Die Hard 4...?